Nyilván, minden tinilány szeretne beilleszkedni valahogyan - érezni, hogy tartozik valahová, hogy a jelenléte számít valakiknek. Egyfajta ösztöni törekvés ez, társadalmi építkezés. Persze, azon kívül, hogy a városkánk legmenőbb legényei a szinis csapatban voltak, legbelül éreztem, hogy ez olyan közeg, ahol sokat tanulhatok, kikapcsolódás lesz számomra (ahol levezethetem a sok matek- és fizika frusztrációimat), és akár… igazán megszerethetem.
Na de kicsit előreszaladtam. Kádár Kata vagyok, és amint említettem, egy kis városban, Kovásznán nőttem fel. A suli mellett ott jártam diákszínjátszóra, kórusra, cserkészetre, és ó, számtalan dolgot kipróbálhattam. Most meg diplomáciát és politikát tanulok mesterképzésen, előtte újságírást, médiát tanultam - ezt mind Kolozsváron. Kisvárosból nagyváros lett az otthonom, s bizony, az emlékek sokat halványultak.
Nos igen, nem lettem színész, sem teatrológus, sőt, nem is tartom magam művésznek. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem vált be a szini, és hogy nem szerettem. A Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpadnak szinte négy évig voltam tagja, és lehet hogy igen klisés ezt így kimondani, de az egész líceumi éveim egyik legmeghatározóbb extra - tevékenysége volt. De tényleg!
Nagyon érdekes, miközben ezeket a sorokat írom, jelzi a Facebook, hogy a sziniseink első helyezést kaptak a PADIF-on (Partiumi Diákszínjátszó Fesztivál). S hú, mennyire örülök nekik, hiszen az első díj nekünk sosem jött össze. Az utánunk jövő generáció(k)nak sikerült beteljesíteni egyfajta munkát, egyfajta örömöt. Természetesen nem az első díj a fontos, de a PADIF győzelem valahogy mindig többet jelentett egy sima sikernél vagy elismerésnél. Minden év októberében kiemelkedett történés volt az életünkben, sokat készültünk rá. Külön eseményként éltük meg, aminek volt egy érdekes varázsa. A hadadi kastély (itt szállásoltak el mindig, és volt egy diófa az udvarán, ott töltöttük az éjszakát), a szilágycsehi kommunista lepukkantság illata, a zsúfolásig megtelt terem, akik árgus szemmel figyeltek, s várták az előadásunk csattanóját - ezek az emlékek a legelevenebbek.
De meg kell említenem a debreceni Ady Endre Gimnázium dráma-tagozatosaival kialakított kapcsolatunkat, vagy a zsámbéki színházi bázison töltött hétvégéket. Amúgy ezt egy konkrét katonai bázisként kell elképzelni, amely jelenleg kortárs művészeteknek ad otthont. Itt és Debrecenben is olyan diákokkal kötöttünk barátságot, akik közül sokan már valamely budapesti nívós színház, illetve színészképző főiskola tagjai. Filmeken, előadásokon látom ismét az arcukat, és olyankor mindig eltölt egy kellemes melegség, beszélgetéseink emléke.
Pontosan közülük voltak páran, akik részletesen kielemezték egyik alakításomat egy, a Végzet című drámában. Sajnos nem emlékszem a szerző nevére, a Gugli sem segít benne, így hát csak annyit tudok elmondani a darabról, hogy egy abszurd történet volt, amiben nem volt idősík, egy űrben (úgy értem üres térben) játszódó tragikus történetet vittünk végig, amelynek alapja egy család összeomlása volt. (Általában drámákkal, filozofikus történetekkel foglalkoztunk). Én voltam a narrátor, a sors, akinek ördögi terve van az emberekkel. Kívülállóként irányítottam a szálakat. Ugyanolyan fontos szerepe volt a szöveges részeknek is, mint a mozgásszínháznak. Az előadások végén rendszerint kielemeztük a darabot, a közönség mindig elmondhatta észrevételeit. Ezek a diákok pedig azt adták vissza, amit én elterveztem, értették karakterem lényegét, átjött nekik az üzenetem. Ez pedig mai napig annyira eleven, annyira felemelő emlék számomra, hogy szavakban nehéz kifejezni. Persze, sok más karakterem volt, például absztrakt vénasszony, az egyensúly (jing-jang) egyik oldala, díszlethordozó táncos…. mindet kivétel nélkül nagyon élveztem.
A szini által megtanultam figyelni más kultúrákban szocializálódott emberek gondolataira. Igazából a kiruccanásainkon jöttem rá, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, sok minden van még, ami felfedezésre, megismerésre vár. Megtanultam, milyen elemi szabályokat kell betartani, amelyek sokban segítenek színházi előadások “szakértőibb” megtekintésében: a színpadi egyensúly, a hangos, érthető beszéd, a gesztikulációk túlzott alkalmazása, a koncentráció, a harmónia, a diszharmónia gyönyöre, az egymásra figyelés.
A szini megtanított arra, hogy nyitottnak és figyelmesnek kell lennem, akár embertársaimról, akár más, nem kézzel fogható dolgokról legyen szó. A szini szellemi érzékenységre nevelt, segített levetni a gyermeki naivitást, számos gondolatot indított el bennem. A szini olyan barátságokkal ajándékozott meg, amelyek mai napig élnek, amelyek mai napig fontosak számunkra, bármerre is legyünk szétszórva a nagyvilágban. A szini ajándék volt, egy törékeny tükör, amire mai napig nagyon vigyázok.
